Buchbinder Miklós nem jött vissza a haláltáborból, de megmaradt utána egy fénykép, amelyet 1942-ben készített, és amelyet véletlenül talált meg Koren Ádám, akinek anyja éppen abban a kis üzlethelyiségben tartott fenn papírboltot, mely annak idején a fotográfus műterme volt, egészen addig, míg a haláltáborba el nem hurcolták és meg nem ölték.

A múlt század utolsó felét átívelő nagyszabású regény jelentős részében Koren Ádám egy sokatmondó fotót őrizget, mely egy Békés megyei nagy tót falu piacterén készült, és rajta vannak bizonyos fontos szereplők. A regény módszeresen fölidézi a képet, s mi, olvasók nem tudjuk Koren Ádámot rávenni arra, hogy végre nézze meg és tudatosítsa magában, például önmagát. Pedig a regény sajátos elbeszélői technikája következtében mi, olvasók is komoly szerephez jutunk a regénytérben, miután olyan, folyton cserélődő, névtelen kórusszólamokban jutunk szóhoz és figyeljük az egyébként ismerős eseményeket, mint a szomszéd, a sofőr, az ávós tiszt vagy a prostituált, többes szám első személyben. Még ha a cselekményre vetett pillantásaink kívülállók is , nem tudjuk elkerülni a lelki rokonságot, az azonosulást. Magunkat beszéljük el a főhős birtokában levő fotó ürügyén.

A regény komótosan halad végig a fotó kacskaringós életei, hazugságai, bűnei mellett és a három szálon futó cselekmény különös konstellációt hoz létre a sorsszerű véletlenek jóvoltából, hogy a történet végére a szálak végül összeérjenek. Két nemzedék melankolikus története alapos szociográfiai és antropológiai tudással alátámasztva. Előkerül a Horthy-rendszer falusi világa, a magyar polgárosodás felemás voltának kérdése, a parasztság megnyomorítása a Rákosi-rendszerben, a hetvenes években újravirágzó polgári mentalitás jelensége, de legfőképpen az a nem túl barátságos gondolat, hogy a népies ideológiának komoly felelőssége volt a zsidóság deportálásában.

A családregényben a félreértésekkel és feszültségekkel teli emberi kapcsolatok a második generáció szintjén is megjelennek, ezek a visszatérő cselekményelemek mesteri szövegszövésben nyilvánulnak meg. A mód, ahogyan a hősök mellett újra és újra elmennek az események, a francia mester, Flaubert nagy művét idézi, egyben újraértelmezi érzelmekben nem kevésbé gazdag jeleneteit. Teszi mindezt egy-egy megkapó, zamatos mondat kedvéért, hogy mi is érezzünk nagyokat, a magunk módján.

Mindenekelőtt a szerzőnél jól ismert érzelemgazdagság az, ami lehengerli az olvasót. A Fényképész utókorához laza szálakkal kapcsolódó két másik mű, a Jadviga párnája és a Milota ismerete tovább árnyalja a barokkos érzelmek kavalkádját, az újra felbukkanó szereplők és a regények melléktörténeteinek kapcsolódása révén. Egy erőteljes közösség alakulását és mozgásait látjuk, amelybe egy egész életen át bele kell tartozni, és amely tulajdonképpen egy nagy közösség leképezése.