Az egymástól búcsúzkodó családtagok, síró gyerekek és szétszakított szerelmespárok körében a német katonák a nyugalom képzetét keltik. A nagy zűrzavarban többen úgy vélik, célszerű volna a kezük alá dolgozni, hogy jó példát mutassanak. Ezzel Kövecses egyetért.

Kertész Imre életművét az Auschwitz-motívum jelenléte határozza meg. A Sorstalanság (is) azt az identitásproblémát igyekszik megérteni, mely a regénybeli elbeszélő esetében még öntudatlan állapotában súlyosan sérült, majd véglegesen összeomlott, de voltaképpen mégis megmaradt mint életfeladat. A regény a kamasz Kövecses koncentrációs táborba kerülését és annak előzményeit, lágerbeli életét, illetve az utána történteket meséli el egyes szám első személyben.

A fiú szenvtelen megértéssel éli meg az eseményeket és mindent egyfajta rend köré csoportosít. Rákényszerített rend ez, de helyzetében minden más lehetséges nézőpont megszűnik, épp a felnőtté válás kritikus időszakában. A számára addig ismert élettechnikák, viselkedési stratégiák megszűntek, nem maradt más lehetősége, mint az események tudomásul vétele és tárgyilagos értékelése a lágerbeli egyetlen valóságban. Aki deportálás közben fontos munkahelyére, vagy nélkülözhetetlen szaktudására hivatkozik, nyilván nem vette még tudomásul szociális létének megszűnését.

Az érzelemmentes beszéd megkíméli az olvasót a borzalmak leírásától, bár az olvasói szégyen és megrendülés érzése nem elkerülhető. Nem is kell annak lennie. Az események elsorolásának kegyetlenül érzéketlen mivolta elviselhetetlen. A lágerek abszurd valóságában Kövecses mindent természetesnek tekint, nem lévén más viszonyítási alap. Új aspektusa jelenik meg a boldogság fogalmának: csapda, mely továbbélésre buzdít, sőt, a halál közelségének megtapasztalása a boldogság maga.

Kövecses identitástudata ebben a helyzetben szükségszerűen labilis. Helyesen távol tartja magát annak definiálásától, hiszen a kaddis ima, mely a holtak tiszteletére van, ugyanúgy áthalad az idegrendszerén, mint a zsidó és/vagy magyar mivoltának elutasítása. Ha sors van, nincs szabadság – mondja. A lágerből való szabadulás után még a kommunikáció esélye is kérdéses számára. Másként igazodnak a nyelvi viszonyok a valósághoz. Mégis fölvetődik a múlttal való együttélés esélyének gondolata. Ezt a szerző későbbi műveiben elveti. A Sorstalanság narrátora azt is mondja, hogy ha szabadság van, akkor mi magunk vagyunk a sors.