#32
Fekete István: Tüskevár
Jó vastag ágat baltázott le, s amíg ezt hazahúzta, nem is nagyon bántották a szúnyogok.
Az esti párák egyre hozták az alkony árnyait, s a növekvő csendben megszaporodtak azok a hangok és zörejek, amelyeket nappal nem lehetett hallani.
A fellobbanó tűz azonban kis udvart rakott a tisztáson, és fészkéből egyre küldte a világosság szárnyaló gyermekeit. Sötétedett a táj, és Gyula úgy érezte, hogy sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak.
A tűz körül egyszerre otthon lett, s ebbe az otthonba gyalogolt bele Matula, mint amikor a családfő hazaérkezik.
– Jó kis tűz – bólintott –, de dobjon rá valami ződet, többet ér, mint a szúnyogolaj. Egy-két marok fű is megteszi.
Gyula tépett füvet, s amikor rádobta a tűzre, egyszerre vastag, sárgásfehér füstöt öklendezett a sistergő parázs.
– Ez kell nekik! – mondta az öreg, s kiborította a hálóból a halakat. – Na, ugye, nem csípik már?
– Nem – lehelte a fiú, mert a füsttől alig volt lélegzete, és könnyei csorogtak –, csak a szemem esik ki, és egy kicsit megfulladok…
– Segítse a halakat tisztogatni, itt lent nincs füst.
Gyula odaült az öreg mellé, ahol valóban nem volt füst, mert felemelkedett, összekeveredett a kora esti köddel, és megkeserítette a környékbeli szúnyogok életét.
A Zala és a Balaton találkozásánál, a Kis-Balaton káprázatosan szép környezetében Tutajost megigézik a nádi világ eseményei. Ám álmodozó kedvét Matula bácsi szűkszavú jósága váratlanul szegi, figyelmét a berek könyörtelen és csodálatos természete felé irányítja.

Ladó Gyula Lajos, becsületes nevén Tutajos, félszeg, tétova, éles eszű hetedikes ifjú, aki a városi életbe sápadt bele, no meg Piri mama féltő kényeztetésébe, mely az elfoglalt és munkába temetkező szülőket van hivatva helyettesíteni. Még Kengyel tanár úrnak is föltűnik a fiú javíthatatlan álmodozó kedélye, de az iskola nevelési elveiben nem szerepel az ifjúság lelki életének istápolása. Igaz, a természet világában sem erre esik a hangsúly, mégis Matula bácsi birodalma megtanítja Tutajost, hogy a valóság az egyetlen járható út. A városi élet sok fölösleges tudást halmoz föl, a természetközeli életmód a megváltás erejével hat az őszinte, kavargó érzelmű tizenévesekre (is).
Az ifjúsági irodalom klasszikus regényében két hetedikes fiú, Tutajos és Bütyök nevű barátja nyári vakációját az idillikus szépségű Kis-Balatonnál töltik, Tutajos nagybátyjánál. István bácsi nevelési elvei igen egyszerűek: szabadságot kínál az ifjúságnak. Szabadságot a vele járó könyörtelen küzdelmekkel együtt. A nádas tiszteletet parancsoló valósága, amely egyben Matula bácsi valósága is, az egymásra utaltság és közös élmények során dönteni és cselekedni tudó embereket nevel. Megtanítja a gyerekeket arra, hogy a városi életet is meg lehet szokni, mint a szandál nélküliséget a berekben.
A Tüskevár legendája féltő gonddal kíséri a fiúk kíváncsiságát, barátságát. A várat ugyan elnyelte a föld, de annál inkább felfedezendő és megismerhető maradt. Szerencsére nem olyan ismeretet nyújtott, mint az iskolában tanult állat- és növénygyűjtés ostoba módszere, mely szerint mindenáron meg kell ölni azt, amit meg akarunk ismerni. A Tüskevár, mint a természet adta szabadság emblémája, a maga nemében végtelen számú lehetőséget ad tanulásban, jellemfejlődésben.
Nem is a természet vagy a szabadság ezúttal hitelesen megrajzolt emberformáló erejében rejlik a regény szépsége. Fekete István fölidéz egy tájat, egy csodaszép világot villant föl, melyet mindannyian ismerünk, mert a zsigereinkben tán már születésünkkor megfogalmazódott, csak valahogy mindig tovaszáll, mint a varjak a nádas fölött. Hogy hová? A fene tudja - mondaná erre Matula bácsi.
Tetszett a cikk? Küldd el az ismerősődnek!Hozzászólok!