Az évekig tartó tökéletes harmóniát nem is a szív, az ész veszélyezteti. Az apa szellemi korlátai ugyanis idővel kezdik lánya mentális fejlődését is hátráltatni, amire a szociális védőháló gyámság formájában kíván megoldást nyújtani. A kávéházban dolgozó Sam azonban nem hagyja, hogy elvegyék gyermekét, s egy ügyvédnőhöz fordul segítségért, de vajon az érzelem vagy az értelem útját fontosabb egyengetni?!

Sokan vádolták Oscar-díj iránti sóvárgással Jessie Nelson rendezőt, rámutatva arra, hogy filmje az Amerikai Filmművészetek és -Tudományok Akadémiája által kitűntetett két alkotást, az Esőembert és a Kramer kontra Kramert ötvözte, ám ezzel valószínűleg csak azok vagdalkoznak, akik érzéketlenek az elgondolkodtató történetre, s nem akarják észrevenni a színészek zseniális alakítását sem. Merthogy Sean Penn erőteljes játéka és a vele egyenrangúan szereplő Dakota Fanning sajátos apa-lánya viszonya megkérdőjelezhetetlenül hiteles. (Pennt ugyan jelölték, de végül Denzel Washington kapta meg a legjobb férfi színésznek járó szobrocskát 2002-ben.)

Sajnos mindez Michelle Pfeiffer alakításáról ezúttal nem mondható el, ügyvédnő-karaktere nem csak a szerep miatt elengedhetetlen magas sarkú miatt áll gyenge lábakon. Bár a történet is több helyen könnyen elbukhatott volna, Jessie Nelson rendező ügyesen vette az akadályokat, szépen kikerülte a hatásvadász csapdákat, nem hibázott a befejezésnél sem. Sőt, elég bátor volt ahhoz, hogy főhőse partnereiül valódi szellemi fogyatékosokat is szerepeltessen a filmjében.

Kezdő szülőknek, lányos apáknak és Beatles-kedvelőknek (a kis szőkeség nevét is a liverpudlik egy dala, a Lucy In The Sky With Diamond ihlette) kötelező alkotás, s akkor sem árt, ha kéznél van néhány papír zsebkendő, ha amúgy nem vagyunk azok a kimondottan filmen könnyező típusok.

Nevem Sam (I Am Sam) – 2001, 132 perc

Főszereplők: Sean Penn, Dakota Fanning, Michelle Pfeiffer, Laura Dern

Zene: John Powell

Rendező: Jessie Nelson