#15
Korzika - A szépség szigete
A görögök Kallistének, a legszebbnek nevezték. Szépségének titka talán az ellentétek harmóniája: vad sziklák és lankás völgyek, égbeszökő hegyormok és lustán elnyúló tengerpartok, az örökzöld fenyőerdők és a mézsárga homok, fények és árnyak. Korzika szigete valóságos földi paradicsom, mindössze egyetlen karnyújtásnyira az öreg kontinens partjaitól.

Amikor komphajónk a mintegy négyórás pöfögés után befut Bastia kikötőjébe, s mi bizonytalan léptekkel partra szállunk, a platánsor mögül hirtelen fölénk magasodik Bonaparte Napóleon, aki rezignált méltósággal tekint le a színes (és meglehetősen zajos!) forgatagra. A városkát a barokk uralja, s jó bédekkerünk szigorúan kijelöli sétánk irányát. Ám mi féltucatnyi szebbnél szebb templombelső után óvatosan becsukjuk őt, és fújtatva fölkapaszkodunk a Serra di Pigno ormára, ahonnét csodálatos a kilátás: alattunk a város és a nyüzsgő kikötő, s ott a távoli horizonton, nem lehet kétséges, igen, Elba szigete.
Szívós kitartásunkat egy kis hűsöléssel jutalmazzuk: megtekintjük a hajdanvolt kormányzói palotában található helytörténeti múzeum gyűjteményét.

Korzika szigete az első pun háborút követően a rómaiak uralma alá került. Őket sorrendben a vandálok, a bizánciak, a gótok, a longobárdok s végül a frankok követték. A sziget 1091-től Pisa, 1347-től Genova uralma alatt állott. (Jut eszembe, a bastiai régi kikötő közelében állnak még a genovai Bastiglia falai, melyekről elnevezték a várost.) Genova uralma ellen több ízben is fellázadtak: a legjelentősebb a Pasquale Paoli vezette felkelés volt. Végül Genova 1768-ban eladta a szigetet XV. Lajosnak, ám a korzikaiak folytatták a harcot a franciák ellen is, igaz, a következő esztendőben súlyos vereséget szenvedtek Pontenuovónál. Paoli, némi erőgyűjtést követően (és angol segítséggel) 1794-ben ismét felkelést szervezett, s Korzikát önálló királysággá kiáltották ki. Ám 1796-ban a francia csapatok elűzték az angolokat, s a sziget azóta Franciaország része, az anyaország 26 régiójának egyike. Sőt! Korzika számos olyan fontos jogot élvez, amely a többi régiónál nagyobb hatáskört biztosít számára.

Korzika nem csupán egyetlen sziget, hanem inkább egy szigetcsoport, amelynek minden egyes tagja sajátos varázzsal és persze titkokkal várja az odalátogatókat. A dunántúlnyi területű és 250 ezer lakost számláló „főszigetet” egy hatalmas hegyvonulat osztja ketté, amely több tucatnyi kétezer méter feletti csúccsal büszkélkedhet. A mediterrán jellegű tél csapadékban dús, a nyár száraz és forró, ám víz mindenütt fakad: a hegyi patakok nem ritkán zuhatagként omlanak alá a folyóvölgyekbe, s a szigeten körülbelül negyven természetes tavat számlálhatunk össze. (Körülbelül, mivel ezek némelyike az év egy bizonyos részében kiszárad, s türelmesen várja a november végi nagy esőzéseket.)
A sziget tengerpartjának hosszúsága (közel 1000 kilométer) nagyjából megegyezik Dél-Franciaországéval: keleten, Bastia és Solenzara között homokos, másutt sziklás. A partok közelében mintegy száz kisebb-nagyobb sziget található.

A sziget leghíresebb szülöttje, Napóleon azt állította, hogy Korzikát akár csukott szemmel, csupán az illatáról is fel tudná ismerni. Talán nem véletlen, hogy a középkor bátor angol hajósai Scented Island-ként, illatos szigetként emlegették. A sziget sajátságos illatát az egyedülállóan változatos növényzet adja: a több mint 2500 – mediterrán és kontinentális – növényfaj közül majd’ háromszáz csak e vidékre jellemző. A botanikusok mellett az ornitológusoknak, sőt a geológusoknak és a néprajzkutatóknak sem kell csalódniuk. S akkor még nem beszéltünk a magas hegygerincek, avagy a türkizkék tengeröblök szerelmeseiről…

Apropó! Egy csodaszép öböl rejtekében, a sziget nyugati oldalán fekszik Ajaccio, a „császári város”. A település eredetét homály fedi, egyesek szerint a görögök, mások szerint a rómaiak alapították. Korzika történelmét megismerve egyetlen dolog biztos: az egymást követő évszázadok során többször cserélt gazdát, míg végül 1769-től végleg francia város lett. Melynek pálmafákkal övezett főterét – mi más? – egy Napóleon-szobor uralja, amely egy oroszlános szökőkút közepén áll. A későbbi hadvezér és császár édesanyja gondosan megvárta, amíg a sziget a franciáké lesz, s néhány hónappal később, 1769. augusztus 15-én hozta világra a pöttöm Bonapartét. (A szülői ház, amely egyébként a 17. században épült, nagyon egyszerű, díszítés nélküli épület, s csupán a családi címer sejteti egykori lakóit. Ma már természetesen múzeum.)
Ajaccióban lépten-nyomon a Napóleon család emlékeibe botlunk, de ez így is van rendjén: utcanevek, szobrok, épületek és… ajándékárusok. A legtöbb emléket egyébként a császári kápolna őrzi, melyet III. Napóleon építtetett.
Az öbölparti mediterrán óváros egységét, hál’ isten, sikerült megőrizniük a helyieknek, míg az új lakónegyedek szemérmesen fölkapaszkodtak a hegyoldalra.
Sokan, s talán nem is oktalanul, a világ természeti csodái között emlegetik – e sorok írója érthetően szigorúbb! – Korzika legszebb természeti képződményét, az úgynevezett Calanche-t. Mi tagadás – szigorúság ide és oda –, a gyanútlan turistát felkészületlenül éri mindaz, amit a természet itt saját gyönyörűségére megalkotott.

Szinte a hihetetlenül kék tenger habjaiból emelkedik ki egy rózsaszínben, narancssárgában, mélyvörösben játszó hatalmas gránittömb! A négy kilométer hosszan magasodó sziklalabirintusról így írt Guy de Maupassant: „Napfelkeltekor indultak el. Előttük terült el egy erdő, bíborvörös gránitból: csúcsok, oszlopok, tornyocskák, meglepő alakzatok, melyeket az idő, a szél és a tenger formázott ki. Magasak, vékonyak, kerekek, csavartak, görbék, alaktalanok, olyan bizarrnak tűnnek ezek a sziklák, mintha fák, növények, állatok, emberek, csuhás szerzetesek, szarvas ördögök lennének – egy szörny népség, egy rémálomból nőtt cirkusz, melyet egy őrült isten akarata kővé változtatott.”
Mit is tehetnénk még hozzá monsieur Maupassant szavaihoz? Egy gyalogtúra itt – jelzett útvonalak, masszív kilátók, de sportcipő ajánlott – egyszerűen kihagy6atlan!
Tetszett a cikk? Küldd el az ismerősődnek!Hozzászólok!