A parlamenti üzenet? Gondolkoznom kellett rajta, nehéz volt bármire is koncentrálni egy csaknem teljesen elpusztult otthon fertőtlenítőszagú előterében, így valamivel távolabb füstölt Emerenc múltja, a máglyára dobált, rengeteg emléket őrző párnák, fakanalak, naiv és ómódi háztartási eszközök. Hirtelen azt sem tudtam, elhoztam-e a díj dobozát abban a lelkiállapotban, amiben az eseményeket átéltem délelőtt, az bizonyos, hogy volt a fényképezés után még egy irreális mozzanat, egy kollegámmal együtt egy különterembe ültettek, és a televízió munkatársa arról faggatott, mit gondolok, kinek köszönhetem, hogy megélhetem ezt a napot, én azt feleltem, például Emerencnek is, aki mindent elvégzett körülöttem, ami visszafogott volna az írástól, hiszen minden látható eredmény mögött áll egy láthatatlan személy, aki nélkül nincs életmű. A kórházban a nővérek hallották a riportot, mondta Józsi öcsém fia, az egyik befutott az öregasszonyhoz, elmondta neki, róla beszélnek, sőt a fülére illesztette a kis rádiót, legalább a legvégét hallja még, Emerenc közönyösen nézett, megjegyzést se tett, persze rengeteg gyógyszer van benne, az is lehet, ezért hallgatott. Én mást hittem, hogy Emerenc nagyon jól értette, amit hallott, de fikarcnyit se törődött vele, világéletében gyűlölte a nyilvánosságot és a polírozott szavakat. Lettem volna mellette az oroszlán torkában a koponyák hegyén, de nem voltam, akkor bezzeg egyedül kellett állnia, ami rá jött, hát most nem érdekli, mit fecsegek, fecsegni könnyű, én majd a ravatalon is felnézek, és a temetés alatt azt számolom, hányan jöttek el. Emerenc ismer, mint a tenyerét, tudja, nincs olyan idegrendszeri megrázkódtatás, ami közepén én ne tudnék fogalmazni.
A megszokott rend szerint zajló életben fordulatot jelent, amikor fokról-fokra közelebbi kapcsolatba kerül Emerenc az írónővel. Gyanakodva, távolról szemlélik egymást, de a legnehezebb és legmagányosabb pillanatokban nyilvánvalóvá válik, amit egymás iránt valójában éreznek.
Valós történet, mely megér egy regényt. Szabó Magda házvezetőnőjével, Emerenccel való kapcsolatáról mesél, aki két évtizeden át volt alkalmazottja a második világháború előtti Budapesten. A mű rendkívüli nő portréja, kettejük alakuló kapcsolata, dacos és terhelt közeledése egymás felé. A téma valójában nem egészen eredeti, ám életrajzi meghatározottsága révén az írónő szent kötelességét van hivatva ábrázolni, a gyónást. És mellékesen alapos képet kapunk a háború előtti és utáni Magyarország hétköznapjairól, a minden körülmények közötti helytállásról, háláról, szenvedélyről, árulásról.
Emerenc lenyűgöző személyiség, az a fajta, akinek megadatott büntetlenül szeretni és meghalni. Folyton gürcöl, súrol, havat söpör, segít az éhezőkön, elveszett gyerekeket és kóbor kutyákat gyűjt, de mindvégig szenved kolosszális magányától, mert nem akar másokat zavarni. Olyan, mint egy pogány istenasszony, aki csak saját törvényeinek engedelmeskedik, vég nélküli csatát vív a világgal. Alkalmazott, aki alkalmazókat alkalmaz zsarnoki szeretete díszleteiként. Az írónő természetesen a hatása alatt áll, és félelemmel tölti el a tökéletes jóság és tiszta emberség rettenete. Tipikus értelmiségi félelem ez, amely a szeretetre való autentikus képességet nehezebben emészti meg. A házvezetőnő és a ház asszonyának kapcsolata viharos, a sírást kiabálás követi, a harag a barátság ügyetlen, ám őszinte megnyilatkozása. Egy kicsit szerelmi, egy kicsit anya-gyerek kapcsolat, de mindenképpen fölkavaró, megrendítő, igazságra kényszerítő.
A címadó ajtó a szeretet kapujának metaforája, kulcsát Emerenc az írónő felé nyújtja baráti aggodalmának ritka megnyilatkozásaként. Őt is egy életre szóló bűntudat vezérli és puhítja örökös gondoskodóvá. De mi kezdhet ezzel a kulccsal a szintén szigorú elvek szerint élő írónő? Hagyhatja-e meghalni a szándékkal halni készülőt? Merész vállalkozás kockára tenni az érzelmek intim, jól körülbástyázott birodalmát, miközben olyan titokzatos ajtóba ütközünk minduntalan, mely a végső szemérem őrzője és halálhoz vezet.